9.rész Nagy félreértés

Lee Ji Eun

Most mit kéne tennem? Mi lesz így Byung Hun - nal? - ezek a kérdések kavarogtak egyfolytában a fejemben. nem hiszem el, hogy ennyire hülye volt. Nem gondolt a következményekre? Értem én, hogy meg akart védeni, de ezt kicsit eltúlozta. Egész végig azon gondolkodtam, hogyan hozhatnám ki a börtönből, mikor CAP - nak, valami fantasztikus dolog jutott az eszébe. Kiderült ugyanis, hogy az apja történetesen, az én apám egyik embere volt, így jól ismerik egymást és pontosan tudja milyen ember is az igazi Lee Jaeseok. Szerencsére belement, hogy képviselje az ügyünket. Én pedig eldöntöttem, hogy szembe fogok nézni az apámmal. Miután átöltöztem olyan ruhába, ami elrejti a hasamat, vártam, hogy Min Soo és az apja végre megérkezzenek.

- Oppa, mégis mi lesz, ha nem fog működni? Szerinted apa tényleg képes lenne élete végéig börtönben tartani Byung Hun - t? - kérdeztem a bátyámtól, mire ő csak félrenézett.

- Az apánk bármire képes! Kinézném belőle, hogy ez a célja! Te ne aggódj, mert Byung Hun jól lesz és ki fogjuk onnan hozni! - én odaléptem hozzá és a fejemet, a mellkasának döntöttem. Gí álltunk egy kis ideig, míg Min Soo és az apja meg nem érkeztek.

- Hana ő itt az apám Bang Soo Hyun, ő pedig itt Lee Ji Eun!

- Nagyon örülök, hogy megismerhettem Bang úr! - biccentettem egyet a fejemmel.

- Részemről a szerencse. Hallottam a történetedet és nagyon megrázott. Szeretném ha tudnád, hogy én és a családom melletted állunk. Reméljük sikerül meggyőznünk apádat, hogy vonja vissza a Byung Hun elleni vádját.

- Én is ezt remélem. Ha valami baja lesz, azt soha nem fogom megbocsátani magamnak! - felálltam a helyemről, majd beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Nagyon féltem, hogy már megint találkoznom kell azzal az emberrel, aki gyakorlatilag tönkre tette az életemet. Min Soo igyekezett megnyugtatni, de nem járt túl sok sikerrel. Miután megérkeztünk a rendőrséghez, hogy beszéljünk Byun Hun - nal, már nagyon ideges voltam és csak kicsin múlott, hogy ne törjek össze. Bang úr azt tanácsolta, hogy Byun előtt őrizzem meg a nyugalmamat, ha nem akarom őt is felizgatni.

Lee Byung Hun

Egy sötét cellában vagyok teljesen egyedül. Sejtettem, hogy egyszer még itt fogok kikötni, csak épp azt nem gondoltam, hogy az elnök megsértéséért. Nem mondom, hogy nem zavar ez az egész, de meg tudom szokni. Az viszont már nagyon is idegesít, hogy nem tudom Ji Eun hogyan fogadta a hírt. Mikor Min Soo bejött, akkor még nem tudta az igazat. Én megkértem rá, hogy finoman közölje vele a hírt, remélem sikerült is neki. Amíg folyik a nyomozás, úgysem engednek ki innen. Addig legalább nyugalom fog körül venni, legalább is ezt hittem. De amint meghallottam, a jól ismert hangot ez a nyugalom egy szempillantás alatt eltűnt.

- Byung Hun! - Ji Eun hangját hallani volt az igazi megnyugvás. Oda szaladt a cellához és várta, hogy odamenjek hozzá, én azonban meg sem mozdultam.

- Nem kellene itt lenned! Ez a hely nem való neked! - még a szemébe se tudtam nézni. Nem akartam, hogy így lásson engem, nehogy azt higgye, hogy miatta történt az egész.

- Mi a baj Byung Hun? Azt hittem örülni fogsz.

- Annak örülnék, ha elmennél! Ami történt megtörtént én pedig elfogadok bármit.

- Mi a franc ütött beléd te idióta? - az egész teste megfeszült és szinte égetett a tekintete.

- Már megint kezded a hisztit hercegnő? - gúnyosan felnevettem, mire hallottam, hogy Ji Eun szipogni kezd. Na abban a pillanatban legszívesebben visszaszívtam volna mindent amit mondtam neki.

- Igazad van kár volt idejönnöm, hogy segítsek neked! - hallottam a szipogását és kezdett volna elsétálni, én azonban megragadtam a csuklóját és visszarántottam.

- Csak hadd búcsúzzak el tőled a magam módján! - odahúztam a rácsokhoz, majd egy csókot nyomtam a szájára. Éreztem, ahogyan a könnyei végig folytak az arcán, de én ezzel nem törődve, csak csókoltam tovább.

- Miért beszélsz így? Ne add már fel a legelején Byung Hun! Mi lett azzal, hogy együtt mindent megoldunk?

- Mégis, hogy akarsz egyedül megoldani mindent? Hiszen még csak meg se tudtalak védeni téged.

- Beszélni fogok az apámmal. Elmondom neki, hogy mennyire rohadtul utálom őt amiatt, amit tett az életemmel és ha még van benne egy csepp apai érzés, akkor meghallgat és ki fog téged engedni innen! Csak bízz benne Byung Hun kérlek! Hidd el, hogy én is képes vagyok ezt egyedül elintézni! - én bólintottam egyet, majd a kezemmel végigsimítottam a hasát.

- Csak vigyázz mindkettőkre rendben? - ő bólintott egyet, mire én újból megcsókoltam. Ez a csók, azonban nem egy búcsúcsók volt, hanem egy igazi szenvedéllyel teli csók. Nem tudom, hogy mennyit fog változtatni az, ha Ji Eun beszél az apjával, minden esetre én bízok benne, hogy sikerrel jár.

Lee Ji Eun

A börtönből egyenesen a kék házba mentünk, hogy beszélhessek az apámmal. Megkértem Bang urat és Min Soo - t, hogy most ne kísérjenek el, mert ezt egyedül kell elintéznem. Őszintén nem akartam őket is belerángatni ebbe az egészbe. Kiszálltam a kocsiból, majd bementem az épületbe. A Kék Ház olyan volt Koreában, mint a Fehér Ház az Egyesült Államokban. Felmentem a legfelső emeletre, egészen az apám irodájáig, majd bekopogtam.

- Szabad! - hangzott a válasz, én pedig semmit mondó arckifejezéssel beléptem.

- Nahát kit látnak szemeim! Az én egyetlen drága kislányomat.

- Ne nevezz a lányodnak! Ha tényleg az lennék, akkor nem tettél volna ki ennyi gyötrelemnek az elmúlt öt évben!

- Ji Eun mégis mi ütött most beléd? Inkább üdvözölnél engem, hisz oly rég nem láttuk már egymást.

- Azt akarod, hogy tisztelettel beszéljek veled? Akkor előtte engedd ki a barátomat abból a sötét cellából ahová zárattad! - felemeltem a hangomat, mire az apám csak szótlanul pislogott rám.

- Nézzenek csak oda, hogy kinyílt a szád. Csak szeretném közölni veled, hogy az a fiú jogosan került oda. Az ilyen huligánok mint ő, nem érdemlik meg a normális életet.

- Miért az olyan csalók mint te igen? - látszott az arcán a megdöbbenés, nem hiszem, hogy erre számított.

- Nem engedem meg, hogy ilyen tiszteletlenül beszélj velem, elvégre az apád vagyok!

- Ha annyira az akarnál lenni, akkor nem hagytad volna, hogy miattad az én életemet keserítsék meg azok a nyomorult újságírók! Jó apa akarsz lenni? Akkor engedd ki azt akinek a gyermekét hordom a szívem alatt! Már csak ő maradt nekem nem vagy képes felfogni?

- Mi az, hogy a gyerekét várod?

- Igen Lee Byung Hun gyerekét várom és vele fogok lenni tetszik neked vagy sem, mert tényleg szeret engem apám! Te nem akarod, hogy boldog legyek? Ennyire gyűlölsz engem?

- Minden amit tettem, csak értetek volt! Az a pénz, mind a ti életetekhez kellett.

- Nem volt rá szükségünk. Teljesen rendben lett volna az is, ha nem lettünk volna olyan gazdagok. Most miért jobb ez? Öt év alatt semmit sem változtál? Sajnálom, hogy zavartam az idejét elnök úr! - letöröltem a szememben jelentkezett könnycseppeket, majd szinte rohantam kifelé az épülettől. Teljesen össze voltam törve. Hihetetlen, hogy öt év alatt semmi sem változott meg. Legalább egy bocsánatkérést igazán intézhetett volna felém. Fújtatva és a könnyeimmel küszködve értem haza és becsaptam magam mögött az ajtót. Teljesen egyedül voltam a lakásban és szörnyen elveszettnek éreztem magamat. Fogalmam sincsen mihez kezdjek Byung Hun nélkül. Nekem ő jelentette a biztonságot és az egyetlen menekülési útvonalat, ebből a katasztrofális életből. Olyan volt nekem mint egy drog, amiről sosem tudnék leszokni, még ha akarnám se. Felmentem a szobámba, majd sírva ugrottam be az ágyba. A mellettem lévő éjjeli szekrény tetején felfedeztem azt a bizonyos ultrahang képet, amit Byung Hun mindenképpen magánál akart tartani mégsem tette meg. A kezembe kaptam a képet, majd a hasamra tettem a kezemet. Annyira boldog lettem volna, ha Byung Hun meg én együtt neveljük majd fel őt, de egyre kevesebb esélyt láttam erre. Az idegességtől, már azt sem tudtam mit tegyek. Felpattantam az ágyból, majd ide oda járkáltam, mint egy őrült. Már ez sem segített, ezért a fürdőbe rohantam és megengedtem a kádat forró vízzel. Beleültem és hagytam, hogy a forró víz égesse a bőrömet. Mintha így akartam volna megszabadulni a rossztól. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, egyre lejjebb és lejjebb csúsztam a kádban, míg nem teljesen ellepett a víz. Ekkor elengedtem magamat és vártam az ítéletet. Nem akartam a víz felszínére kerülni. Azt akartam, hogy szabaduljak meg végre ettől az egésztől. A szemeim kezdtek lecsukódni, ekkor azonban két kar nyúlt felém és kiemelt a vízből. A látásom elhomályosult, de még így is láttam a fiú alakját, aki kiemelt a vízből, majd letett a földre.

- Ji Eun kérlek szépen ne csináld ezt jó? - paskolta meg az arcomat, mire én remegő hanggal válaszoltam neki.

- Byung Hun? Tudtam, hogy meg fogsz menteni! - a könnyeim keveredtek a vízzel, mire a fiú szorosan magához ölelt.

- Soha többé jól figyelj soha többé nem engedem, hogy ilyenre vetemedj! Senki nem választhat el minket egymástól, mert örökre az életed része leszek! Meg foglak védeni mindkettőtöket! - a hasamra csúsztatta a kezét, mire én belecsimpaszkodtam a karjába és a mellkasának döntöttem a fejemet.

- Annyira féltem, hogy el foglak veszíteni! Nem akartam már élni tovább úgy, hogy te nem vagy itt mellettem, hogy nem a te hangodra ébredek fel reggel, hogy nem piszkálódhatok veled, ahogyan szoktam, hogy nem mondod nekem azt, hogy hercegnő! Ezek mind az napjaim részévé váltak és képtelen lettem volna ezek nélkül élni!

- Már nem kell és nem is szabad ilyenekre gondolnod! Én soha nem fogok távol lenni tőled Ji Eun! - suttogta a fülembe mire én mosolyogva megcsókoltam. Tudtam, hogy az apám keze van a dologban, vagyis megértette, hogy nem szakíthat el engem attól, akit igazán szeretek, nem szakíthat el engem senki Lee Byung Hun - tól!